-
Barátokat vagy ellenségeket szerzett, de hidegen csak keveseket hagyott.
Annak hogy tovább olvass, egyre nagyobb és nagyobb tétje lesz, egy ponton túl, pedig nincs visszaút.
-------------------Részletek a regényből
--------------------------------------------------------------------------------
...Viktor Davenport élete Lisa halálával esett szét végleg.
A villánál kezdődött, de az ajtót a legutóbbi munkája tette be.
Azután a nap után Viktornak csak épp hogy le kellett hunynia a szemét és a lány az onnal megjelent előtte.
Interneten kapta a megbízást.
A célpontot Lisa Matthews-nak hívták.
Látta, ahogy a szemébe néz, látta a szétfröccsenő vért és látta a megváltoztathatatlant, azt amit elkövetett, a zuhanó, élettelenné vált szépséges lelket.
Szép volt, olyan nagyon szép. Viktor közel két hétig figyelte, mielőtt akcióba lépett. Nem kellett volna. Nem kellett volna olyan sokáig figyelni.
Nem lett volna szabad még az arcába sem nézni soha. Nem lett volna szabad a közelébe menni. Nem lett volna szabad olyan sokáig figyelni őt...
...Zavarba ejtő volt az arca, amikor végül Viktor felé fordult. Vonásai egy másodpercre még zaklatottságot tükröztek, aztán egyszeriben kisimultak. Kisimultak hasonlóan a békés álomból ébredő ember vonásaihoz.
Szép volt, egyszerűen szép.
Viktor nézte a lányt, ujja a ravaszon. Nézte a szemeit és nem értette. Nézte és nem hitte, de azok a szemek nem, hogy nem féltek, hanem a megértés hosszú pillanata után, teljes nyugalommal néztek rá. Nyugalommal, majd egy soha véget nem érő másodperccel később, már nem is nyugalommal, hanem sokkal inkább
...szeretettel.
Aggódó szeretettel.
Aztán a lány ajkai némán megformálták élete utolsó szavait. Bárcsak ne tették volna. Bárcsak, hisz azután Viktornak nem volt mentsége, nem volt már mit mondani a lelket tépő lelkiismeretnek, nem volt mivel bekötözni a halálos sebében vérző szívet, hisz ezek a szavak, ezek az utolsó szavak nem a semmiből jöttek és nem a semmibe szálltak el.
Nem.
Ezek a szavak, a saját halálát felfogó, a gyilkosa szemébe néző, szomorú tekintet mögött, a sorsát elfogadó értelem józan üzenetei voltak.
Viktor talán soha nem fogja elfelejteni azokat a szemeket, soha nem fogja elfelejteni azokat az ajkakat, ahogy hangtalanul formálják az utolsó szavakat:
-Megbocsátok neked.
És akkor ő meghúzta a ravaszt.
Bárcsak ne tette volna...
...A veszély egyik pillanatról a másikra, ott a szállodában, olyan tapinthatóvá vált, hogy szabályszerűen megijedt tőle.
Az első, amit Viktor tett, hogy a párnája alatt megmarkolta az automatáját és szépen halkan kibiztosította.
Megmarkolta, és ezen felül meg sem moccant.
Csak várt és fülelt.
Soha életében eddig még nem volt ilyen nehéz várnia. A nyomás, ami a semmiből egyszer csak megjelent a tudatában, szinte belémart.
MENEKÜLJ!!! -ordította valami az elméjében és ő legszívesebben felpattant volna, és beleeresztette volna a fél tárat a szoba minden sötét zugába.
Csak a hosszú éves rutin, az önfegyelme akadályozta meg, hogy így tegyen. Nem moccanhatott, amíg legalább nagyjából meg nem tudta, hogy mi fenyegeti.
Nem hallott semmit.
Óvatosan kinyitotta a szemét és anélkül, hogy a fejét akárcsak meg is mozdította volna, végigpásztázta a szoba előtte lévő darabkáját.
Sötét volt, de nem annyira, hogy a bútorok és tárgyak körvonalai ne legyenek kivehetőek. A fény árnyék határozott formákat rajzolt a sötétbe. Viktor kétszer végighordozta tekintetét a tér előtte elterülő szakaszán, de nem fedezett fel semmi különöset. Talán éppen ezért ijedt meg annyira, amikor harmadszorra egyszeriben meglátta.
Talán ott sem volt addig.
De ott kellett lennie, hisz nem juthatott oda a sarokba anélkül, hogy ő észre ne vette volna.
Akárhogy is, de a sarokban ott gubbasztott egy alak.
Ott guggolt négy-ötlépésnyire tőle, és amennyire Viktor ki tudta venni, őt figyelte.
Nem látta a szemét, de soha azelőtt nem érzett magán még ilyen kellemetlen tekintetet.
Viktor meg sem moccant, a szemét sem mozdította többet, csak az érzékei feszültek egészen pattanásig. Ha az az alak csak egyetlen rossz mozdulatot tesz, halott még mielőtt akár csak a szemével pislogni tud egy egészségeset.
De nem mozdult.
Egyelőre nem.
Csak guggolt.
Akár egy szobor is lehetett volna.
Akár, de a szobrok nem rontják meg a teret úgy maguk körül, mint ez itt.
Nem szobor volt, ez tisztán kiderült abból is, hogy egyszercsak fölállt és megindult Viktor felé...
...Az éjszaka több volt, mint hátborzongató. A ragadós meleg ellenére Lisát a hideg rázta.
Nyúlós hideg.
Ahogy a nagy fához közeledett egyre érezhetőbb volt valami félelmetesnek a valóságos jelenléte.
Valaminek, amiről nem tudta, hogy mi az.
Az egész erdő pokoli egy hely volt.
A kísérője úgy kétszáz méterrel arrébb bedobta a törölközőt és közölte, hogy egy lépéssel sem hajlandó tovább menni.
Egyedül kellett továbbmennie. A vezető tanácsa szerint az elemlámpáját továbbra is kikapcsolva hagyta és nekivágott.
Az éjszaka minden más volt csak nem csendes Zaire-nak ezen a vidékén. Állatok visítottak, zajongtak mindenfelé. Mindenütt csak úgy nyüzsgött a bozót az élettől, de most, ahogy felért a dombtetőre, valami megváltozott.
Néma csend lett.
Meghalt az erdő, vagy ha nem is halt meg, de félelmében a fülére, szájára, szemére, tapasztva a kezét lekuporodott a földre, és ha az befogadta volna, talán alábújik, hogy elrejtőzzön.
Nem rejtőzhetett el.
Az elől nem. Nem tehette, hát maradt és félő tisztelettel csak mozdulatlanná merevedett.
Lisa úgy érezte, hogy halált érdemel csak azáltal, hogy megy, hogy még mindig mozog.
A tetőn a bozótos megritkult és füves területté változott. Már csak itt-ott látszott néhány kisebb cserje. Az út laposan folytatódott, úgy harminc métert, aztán ismét emelkedett egy kicsit.
Lisa félt.
Persze, hogy félt. Csend volt. Természetellenes csend olyan, amely mély, de nem üres.
-
-
Hidegen folyó sűrű csend, amelyben ott ült valahol maga az élő gonosz. Nem valahol messze. Nem.
Tapinthatóan közel.
Először csak a hatalmas, fenyegetően fölébe emelkedő koronáját pillantotta meg, aztán a talajt is körülötte és a sötétben csak halványan kivehető alakokat is a tisztáson.
Egyszer csak ott volt, mint a semmiből.
Ott állt előtte a legfélelmetesebb dolog, amit valaha életében látott...
...A következő pillanatban kopogtak. Az ajtó kinyílt és a titkárnője nézett be mosolyogva.
-Miss Prescott megérkezett, Dr. Morrison.
Steve zavartan beletúrt a hajába miközben válaszolt.
Virginia Prescott, ez állt a naplóban. Tehát Virginia. Rendben, gondolta Morrison és azzal a páciense felé fordult.
A megdöbbenése leplezhetetlen volt. Ahelyett, hogy egy barátságos, nem túl széles mosollyal odalépett volna hozzá és attól függően, hogyan alakul, kezet rázott, vagy csókolt volna, vagy esetleg csak hellyel kínálta volna, tehát mindezek helyett egyszerűen elakadt a szava. Nem nagyon, csak épp annyira, amennyire a keze, csak félig levéve a szemüvegét, megállt a levegőben. Épp csak annyira, hogy amikor észrevette magát, csak alig tudott úrrá lenni a zavarán.
A nő, aki az imént belépett csúnyán össze volt verve. Hatalmas monokli ült a bal szemén, sötétlila foltok éktelenkedtek az arcán mindenütt, a szája erősen be volt dagadva, és az állán egy apró sebet láthatóan két öltéssel össze kellett, hogy varrjanak. Persze az is lehetett, hogy csak valamilyen balesete volt, de Steve a lelke mélyén érezte, hogy nem. Ez a nő bajban volt, nagy bajban.
A sérülései annál is inkább fájdalmasnak látszottak, hogy a nő kimondottan szép volt, még így a foltjai alatt is. Nagyon szép volt. Csillogó barna haja nagy hullámokban hullott az arca köré. Termete szerint magas, vékony, a diszkrét kosztüm, mely elegáns volt és nőies egyben, Steve ugyan óvakodott megnézni, de minden bizonnyal gyönyörű alakot rejtett.
A nő csak állt a helyiség túlsó végében és a bevérzett, nagy zöld szemeivel egyenesen őt nézte...
...Lisa nézte, és lassan csóválni kezdte a fejét.
A másik nem értette.
-Szereted azt a lányt?
Veréb nagyot hallgatott, aztán igen őszintén csak annyit mondott:
-Bármit megtennék azért, hogy ne veszítsem el...
... Veréb barátnője hosszú slampos léptekkel közeledett egyenesen feléjük.
-A büdös ribanc!- pattant föl Veréb és látható indulattal megindult a lány felé.
Az iménti béke, mintha sohasem lett volna.
A férfi nem futott, nem is sétált, hanem azokkal a robbanás előtt tipikus, feszült mozdulatokkal a karjait természetellenesen leszorítva, egyszerűen ment előre.
Lisában rémülettel szilárdult meg a felismerés.
Mégis megveri.
Bizonyosan megveri.
...Lisa látta a közeledő lány arcát, a fülbe, orrba és szájba valóit. Látta az elszánt kis tekintetét, mely csupán a megtorlástól való félelmét palástolta. Hallotta a tőle távolodó férfi súlyos lépteit a fűben, a bőrkabátja csatjainak zörgését, a távolban hangoskodó gyerekek kiabálását.
Egy autó fékezett valahol csikorogva.
A csattanás elmaradt.
Már majdnem elérték egymást, amikor a lány megállt. A férfi még tett két lépést aztán, úgy egy méterre a párja előtt ő is megállapodott.
A fel feltámadó tavaszi szél halkan zúgva beletúrt a hajukba. Lisa nem hallotta, hogy beszélnek-e, csak azt látta, hogy a lány bűnbánóan lesütve a szemét óvatosan fölpillant Verébre. Látta, a férfi még mindig feszült tartását, az ökölbeszoruló kezét.
Ha most nem üti meg, akkor soha, gondolta Lisa és akkor Veréb fölemelve a karját tarkón fogta a lányt.
Nem volt egy kimondottan gyengéd mozdulat, de a feszültség mintha oldódott volna, aztán Veréb megadóan lehajtotta a fejét, és magához húzta párját.
Magához húzta és megölelte. Erősen, szenvedélyesen, ahogy kell.
Nem ütötte meg.
Megölelte.
Lisa csak nézte-nézte őket, aztán fölemelte a fényképezőgépét és másodpercenként három exponálással egy fél tekercset ellőtt rájuk.
-
-
Nyoma sem volt azokban a szemekben a gyűlöletnek.
A kegyelem könnyeitől csillogó szemek nem tudnak gyűlölni...
...Lélegzetelállító, zord folyóvidék terült el a lábai előtt. Szél túrt a hajába, kapaszkodott könnyű vadászkabátjába és fújta el, sodorta tova az elmúlt fél évet, minden terhével és emlékével. A megbabonázóan kék ég elérhetetlen sátrat feszített fölébe és idelent megint minden rendben látszott.
Van egy rend- suttogta a természet és Viktor Davenpot hálásan fülelte ezt a hangot. Van egy rend, amelyben nem te döntesz élet és halál fölött,- hallotta és ő megpihent.
Három napig maradt a hegyekben. Lábai a lehullott és megszáradt levelek közt tapostak. Végeláthatatlan erdő körös-körül, érintetlen, a kanadai ősz sárga és rozsdás vörös tündöklésében is buja természet. A csend, benne a saját, ziháló lélegzete, egy eliramodó, fiatal szarvas, és az itt-ott felröppenő madarak neszezése, mind annyira ismerősek voltak. A magát faóriások lombjai közt átverekedő napsugár bíbor ragyogásában, a talpai alatt zörgő, recsegő avar muzsikáját hallgatva az ember csak próbálja befogadni, megérteni, valahogy átélni azt a csodát, amellyel a természet ölelve körülveszi...
...Felelősség.
Addig, amíg nem kezdett nagy dolgokat tenni, nem is tudott arról, hogy egyáltalán létezik. Azt hitte, hogy minden könnyű és egyszerű.
Még akkor is, amikor a CIA megbízásából lelőtte az első emberét, még akkor is úgy tűnt, hogy a dolgok tényleg egyszerűek és könnyűek, hogy azok is maradnak.
A férfit Hassan Szidzsaninak hívták.
Három napig csak figyelte, nem tett semmit.
Nyolc órával később egy férfivécében, gyors egymásutánban háromszor meghúzta a ravaszt. Vér fröccsent a fehér csempére és vége volt.
A jó fiú megölte a rossz fiút.
Ilyen egyszerű volt az élet.
Még büszke is volt magára. Egyfajta magasztos felsőbbség hatotta át, mintha valami istenféle lett volna.
Mára csak ember akart lenni...
...A folyosón nem volt senki. Végigszaladt rajta egészen a galériáig. Ott meg kellett állnia, hogy benézzen jobbra és balra a lépcsőfordulókba. Háttal a falhoz simulva bekukkantott szemben a távolabbiba.
Senki. A riasztó csak visított.
Megfordult és benézett az eddig mögötte lévő fordulóba is. Benézett, egyenesen bele egy negyvenötös automata csövébe. A testőr két lépésre volt tőle és alsógatyában egyik kezével a falnál tájékozódva, a másikkal a revolvert maga elé szegezve lépkedett fölfelé a lépcsőn. Két lépésre volt, nem többre. Csak meg kellett volna húznia a ravaszt, és szétrobbantotta volna Viktor fejét.
Nem húzta meg. Nem látta és a zajban nem is hallotta Viktort, aki így egyszerűen visszalépett egyet a sarok mögé, aztán még ötöt vissza, a folyosóig.
Amikor pedig a testőr, a sűrű feketeségben felért a galériára és előbukkant a fal mögül, belelőtt kettőt. A férfi a tarkójához kapott, megtalálta a nyakából oldalt kiálló nyilat. Vaktában kétszer a sötétbe tüzelt és összeesett.
Az odalentről figyelő társa, a szirénázásban is fülrepesztő dörejek közepette, két rövid pillanatra meglátta őt a felvillanó torkolattűz fényében, aztán megint vak sötét lett.
Viktorról a "harci nyugalma" lerobbant és szertefoszlott, mint téli éjszakában a lehelet, mely látszik egy kicsit, aztán nincs többé. Olyanná vált, mint egy, a következő pillanatban robbanó pokolgép. Nem esett pánikba, de a megfontolt, szinte kimért módszerességét valami egész más váltotta fel.
A csapdába esett, magát a szabadságért az ellenfelén akár keresztülrágni is kész vadállat kegyetlensége.
És akkor megtörtént az, ami már az elmúlt másodpercekben is fenyegetően készülődött.
Vége volt a...
...innentől ölnie kellett...
... Dr. Steve Morrison egész életében arról álmodott, hogy egyszer majd szabad lesz.
Sokáig azt képzelte, hogy szabadnak lenni annyit jelent, hogy meggazdagodni. Amikor vagyonos lett, be kellett ismernie, hogy a pénz adott egyfajta szabadságot, de...
...de nem tette szabaddá.
Nem szabadította meg a félelmeitől, nem szabadította meg az ürességtől és egy kicsit sem szabadította meg a lelke legmélyén pusztítva izzó bűntudattól, hogy lehet hogy mégiscsak elvéti az életét.
Steve Morrison ma már szabad volt, de nem a siker tette szabaddá.
Szabad volt, hogy éljen és szabad volt ahhoz is, hogy meghaljon. Szabad volt ahhoz, hogy szegény legyen, mint ahogy szinte a szegénység határán, de mégis egyfajta természetfeletti nyugalommal és békével dolgozott és tanult több mint egy évig és szabad volt ahhoz is, hogy gazdag legyen, mint ahogy most gazdag is volt. Szabad volt ahhoz, hogy beszéljen, és igaza legyen, akár az egész világgal szemben és szabad volt ahhoz is, hogy tévedjen, és a tévedését mindenki előtt beismerje. Szabad volt ahhoz, hogy békében feküdjön, ha ott volt az ideje és szabad, hogy az erejét meghaladóan fusson teljes szívéből és lelkéből annak a dicsőségére, aki a futásához szabaddá tette. Szabad volt arra, hogy üldözzék és szabad arra, hogy szeressék. Szabad volt, hogy sírjon és szabad volt, hogy mindenek felett örüljön. Szabad volt arra, hogy kapjon és szabad, hogy adjon. Szabad volt arra, hogy bátran megálljon és szabad ahhoz, hogy fejet hajtva tűrjön. Szabad volt, hogy ostoba legyen és szabad volt, hogy a bölcsek bölcse legyen. Szabad volt az erőhöz és szabad a gyengeséghez. Szabad volt hogy első és utolsó egyaránt legyen.
Szabad mindenben egészen.
Akár hogy gyűlöljön, vagy ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressen.
Steve Morrison szabad volt.
És ezt a szabadságát már senki és semmi el nem vehette tőle.
Senki és semmi.
Ez a szabadság édessé tette a felelőség terhét...
... Mennyivel több az élet a mozivásznon, mint odakint abban koszos, zsugori valóságban, amiben mi is élünk.
Mert zsugori volt a világ, ebben Steve biztos volt. Az elmúlt évek megtanították rá. A világ nem kényeztette a lakóit, csak annyira engedett nekik, hogy el ne forduljanak tőle, hogy el ne meneküljenek belőle. Nem osztotta meg a javait. Magának tartogatta őket és amit mégis odaadott, azért borsos árat követelt.
A világ nem enged pihenni, mint ahogy Stevet sem engedte.
Kelj föl és harcolj tovább, ordít rád álmodban, és a lidérc mely elől, amióta feleszméltél gyermekkorod édes álmából, szöktél, menekültél a nagy puha seggével végleg rátelepszik a életedre.
Magad sem tudod pontosan mi történik. Túl bonyolult minden. Nem látod át, csak érzed, sejted hogy baj van. Nem így képzelted az életed, nem így volt az álmaidban, nagyon másképp alakulnak a dolgok, ahhoz képest ahogy tervezted. Eddig talán azt gondoltad, hogy megküzdesz a világgal, de mostanra nem maradt más, mint a rettegés egy esetleges újabb csata elől. Nem akarsz már harcolni, nincs már erőd, már itt lenne az ideje, hogy csak éld az életed, de nem lehet.
Kelj!! Gyerünk föl!!! HARCOLJ!!!
Nem bírod már. Nem akarod. Keserű a méz ennyi verejtékkel, szenvedéssel.
FÖL!! HARCOLJ!!!
Ó jajj. Nincs mit tenni. Menni, menni kell, mert kiderült, hogy a vár amit építettél csak homok és lassan megszárad, lepereg. Újra harcolsz, hisz nincs más választásod.
HARCOLJ!!!! -üvölt rád a valóság és te harcolsz. Tusakodsz, vagdalózol magad körül a bárddal amit kaptál, de már nem bírod. A homok csak pereg lefelé és olybá tűnik, hogy nincs mit tenni.
NEEM!! -kiáltasz föl és az utolsó erődet összeszedve, ami nem sok, megint beleadsz mindent.
Gratulálunk az első szívinfarktusodhoz.
A világ röhög és te nem érted mi történik.
Pedig a válasz egyszerű és, ha őszinte vagy bevallhatod, hogy a szíved mélyén már te is sejtetted, hogy így van.
Gyűlöl téged a világ, nem szeret. Csak azért táplál, hogy hasznodat vegye, hogy ostoba vakságodban kiszolgáld őt néhány odavetett, üres ígéretért. Hát nem látod, hogy mennyire meggyötör az, aminek simogatnia kéne, hát nem látod, hogy ennek a nagy parázna világnak csak az okoz kéjes örömet, ami az életedet veszi.
KELJ FÖL, TE RÜHES PATKÁNY ÉS HARCOLJ ÉRTEM, MERT MÉG AKAROK, MÉG AKAROK, MÉG, MÉG, MÉG!!!
Hát nem érted?
Hát nem érted, hogy becsapott a világ?...
